1 hónap - 1 tárgy - 1 régész

 
2017. októberében indította az 1 hónap, 1 tárgy, 1 régész című sorozatát a Budapesti Történeti Múzeum Vármúzeuma.
 
A múzeum régészei végzik az összes régészeti feltárást Budapesten, ezen belül a Vármúzeum munkatársai a középkori kutatásokat. Az ezek során előkerült tárgyi emlékek a Vármúzeumba kerülnek.
 
A sorozat célja, hogy a régészek – az általuk legérdekesebbnek ítélt leleteken keresztül - megismertethessék szakmájuk szépségét és jelentőségét az érdeklődőkkel. Az általuk választott, kiemelt tárgyak mindegyikéhez egy-egy érdekfeszítő történet kapcsolódik, mely a tárgy történetén kívül a régész tárgyhoz fűződő személyes viszonyáról is mesél.
 
Az 1 hónap, 1 tárgy, 1 régész sorozat a műtárgyak mögött az embert is megmutatja, aki nyomoz, kutat, ás, keresi a múlt kapcsolódását a jelenhez, és választásával valami olyat ajánl a látogatóközönség figyelmébe, mely kifejezetten izgalmas, s benne az egyéni történet a tényekkel alátámasztott, történeti tudással ötvöződik.
 
A kiállított tárgyaknak a középkori kert egykori része, a mai Királypince ad helyet hónapról hónapra.
 
 
 
 
2018. októberben Kovács Eszter régész emlékére osztjuk meg Önökkel egy izniki tál történetét.
 

 

 

2018 októberében Kovács Eszter régész ismertette volna meg az érdeklődőket választott, kedves tárgya történetével. Váratlan halála azonban megakadályozta ebben, ezért kollégáira hárult a feladat, hogy bemutassák az izniki tálat.

 

Izniki tál

A Kossuth téren, a Parlament körüli mélygarázs kialakításakor furcsa jelenséget tapasztalt kolléganőnk, Kovács Eszter(1967–2018) régész. A területen nem talált eredeti helyén lévő régészeti rétegsort, azonban felfedezte, hogy az Országház építését megelőzően, a 19. század végén a terület rendezésekor régészeti lelőhelyről hordták oda a feltöltést. Emiatt az újkori emlékek között középkori és török kori leletek is felszínre kerültek. Ilyen esetekben csak az egyedi tárgyak hordoznak információt, amelyek önmagukban is jelentősek. Ide tartozik a most kiállított izniki tál is. Ezt a tárgyat 1545 körül a mai Törökország területén, Iznikben készítették. Ebben a városban működtek az Oszmán Birodalom kiemelkedő kerámiaműhelyei. Mestereik a kínai porcelánok fehérségét, kiemelkedő minőségét tekintették példának. Termékeik ennek megfelelően fehér anyagú fajanszok, amelyeket többnyire kék színnel festettek. Mintáikat sok esetben a szultáni udvarból kapták. Ezekből a szép tárgyakból olyan kevés kerül felszínre Magyarország területén, hogy a tál minden bizonnyal nem kereskedelmi úton érkezett Pestre, hanem inkább a tulajdonosa hozhatta magával valamikor a 16. század második felében.

 

              

 

A tálon látszik, hogy minél nagyobb felületét igyekeztek díszíteni, kevés az üres rész rajta. A belsejében látható hullámvonalak és hármas csoportba rendezett körök a kínai mintakincsből kerültek az izniki művészetbe. A tál külső oldalán látható végtelen mustrába rendezett indákban pedig Anatólia korábbi birodalmainak jellegzetességeit ismerhetjük fel. Így ez a tál is mutatja azt a kettősséget, amely az izniki fajanszművességre annyira jellemző: a kínai és a szeldzsuk művészet együttes hatását.

 

 


 

Kovács Eszter a Budapesti Történeti Múzeum Középkori főosztályának gyűjteményvezető főmuzeológusa 2018. július 29-én tragikus hirtelenséggel elhunyt.

Szeretett munkatársunk egyetemista kora óta dolgozott intézményünkben, és egyetemi tanulmányainak elvégzése után hamarosan a középkori régészeti gyűjtemény vezetője lett. Szerteágazó tudás, kiváló anyagismeret, hatalmas munkabírás és precíz igényesség jellemezték munkáját, amelyhez társult vidám, mások felé forduló, segítőkész, őszinte jelleme.

A múzeumban töltött két évtizedes munkája során a városi régészeti ásatások kiváló szakértőjévé vált. Meghatározó szerepe volt a budavári ferences kolostor, a margitszigeti domonkos apácakolostor, a pesti belvárosi plébániatemplom, budavári polgárházak régészeti ásatásában, műemléki falkutatásában és a pesti síkság településkutatásában.

Magyarországi és külföldi kiállítások sorának rendezésében vett részt a rábízott gyűjtemény, tudós ismerőjeként. A Vármúzeum kiállításai ‒ „Múlt rétegei” (2002), „Habsburg Mária, Mohács özvegye” (2005), „Kincsek a város alatt” (2005), „Szélfútta kert” (2007), „Hunyadi Mátyás, a király” (2008), „Görög örökség” (2009), „Fény és árnyék. A főváros 1000 éves története” (2011, 2012), „Buda, a királyi méltóság széke és trónusa” (2014), „Közös utak. Budapest és Krakkó a középkorban” (2016), „Szívmelengető középkor” (2018) ‒ szakértelmének és szervezőkészségének biztos alapjaira épültek. Közreműködésével valósultak meg a „Budapest. Un château pour un royaume” (2001), a „Budimpešta - povijest Trga sv. Jurja” (2003), az „Um die Wurst” (2005) című kiállítások Párizsban, Zágrábban és Bécsben.

Sokrétű tevékenysége mellett mindannyian (kollégák, barátok, egyetemisták), sokat köszönhetünk a mindennapok munkája során tanúsított gondoskodásának és értő figyelmének egyaránt.

Jelenléte meghatározó volt életünkben.

 

Nyugodjék békében!

 


 

A megszokott interjú helyett, amelyben a régészek szakmájukról mesélnek, Kovács Eszterről emlékeznek meg kollégái, felidézve a legemlékezetesebb pillanataikat.

 

Papp Adrienn

 

Valahogy úgy alakult, hogy több feltáráson dolgoztunk együtt Eszterrel. Olykor helyettesítettük egymást, máskor közös projektünk volt. Mindig is csodáltam, milyen jól „lát” a terepen. Legutolsó, félbemaradt munkájára is úgy kértem el, hogy ha itt, a Szervita téren a garázs és a benzinkút hatalmas betontömbjei között valami megmaradt, akkor Eszter az, aki ezeket az emlékeket biztos megtalálja.

Mindez a csodálat egy régi és elég rettenetes munkára nyúlik vissza. Talán tíz évvel ezelőtt a Vörösmarty tér nyugati oldalán elbontották a régi irodaházat. Három hatalmas forgókotró törte napokon át az épület betonalapjait és hordták el a rengeteg törmeléket. A zaj, a rengeteg gép nagyon extrém körülményeket teremtett. Pár napig én szakfelügyeltem a bontást Eszter helyett, majd amikor egyéb munkái lehetővé tették, akkor visszavette a felügyeletet. És a hatalmas betonalapok és az azokat törő gépek között megtalálta azt az egyetlen középkori gödröt, ami mélyebbre nyúlt a 20. századi alaptesteknél. És ez a gödör tele volt leletekkel…

 

Tóth Anikó

 

Eszter volt a biztos pont. Akihez bármikor fordulhattam segítségért, akkor is, ha nem ismertem fel egy tárgyat egy töredékben, és akkor is, ha egy tömött ládát kellett valahogy kibányászni egy kupac aljáról vagy tetejéről. Remekül tudtunk együtt nevetni magunkon kínunkban – ha fáztunk, koszosak voltunk, reménytelennek tűnt valamivel időben elkészülni.

Közös ásatáson csak a Margit-szigeten, a Szabadtéri Színpad felújításakor voltunk. Itt a körülmények még a szokásosnál is extrémebbek voltak. Bár a kivitelezők mindig türelmetlenek, és velük együtt dolgozni nem könnyű, ez volt eddigi pályám során az egyetlen, ahol, miközben még a gödörben bontottunk és rajzoltunk, elkezdték önteni mellénk a betont. Mindezt azzal a poénos kéréssel, hogy ne mocorogjunk nagyon, mert ha buborékos lesz a beton, akkor nem fog rendesen megkötni. Nagyjából innen datálódik, hogy minden elköszönésünk a „mondjunk valami bíztatót” értelmében a „Hajrá, Kovács néni! – Hajrá, Tóth néni!” lett.

 

Spekner Enikő

 

Eszter végtelenül szerény volt. Imádott ajándékozni, de ő maga nagyon nehezen fogadott el ajándékot vagy baráti szívességet. Külföldi útjairól mindig hozott valakinek könyvet – mindig annak, akinek érdeklődési körébe esett az éppen a kezébe került könyv. Nekem például a Vatikáni Titkos Levéltár pecsétjeiből készült kiállítás katalógusát hozta el Rómából.

Nagyon nagy rábeszélésre volt szükség, hogy bárki segítségét elfogadja. Elég ritkán sikerült rávennem, hogy beüljön az autómba, még ha úti célunk egybe is esett. Egy ilyen alkalommal mosolyogva vicces megjegyzést tett az autóban található lopásvédő szerkentyűk számára. Valahányszor beülök az autóba, és a szemembe ötlenek a szerszámok, mindig Eszter kedves humorára és mosolygós arcára emlékezem.

A legnagyobb élmény Vele mégis a szakmai beszélgetéseink voltak. Gyorsan pörgő agya, szenvedélyes szakmaszeretete és rendkívül széleskörű ismeretanyaga mindig rendkívül impulzív és inspiratív eszmecserékre ösztönzött. Gondolkodásra késztetett, és egész lénye minden alkalommal szellemi felüdülést okozott.

Nagyon hiányzol. 

 

Viemann Zsolt

 

Új hobbimhoz vettem a Vaterán egy tábori patkolókovács-tűzhelyet. Gondoltam, a múzeumi furgonnal könnyű lesz hazaszállítani. Nem sikerült, sok volt a szállítani való. Eszter kinn ásott a Színház közben, és én mérés közben elmeséltem neki a próbálkozásomat. Kérdezte, hogy honnan kell elhozni és mekkora. A tűzhelyet Pécsváradon árulták és megadták a méreteit is. Eszter felajánlotta, hogy megnézi, belefér-e az apja Lada kombijába. Én nem hittem, de azt mondta másnap, hogy igen, és megkérdezte, mikor megyünk. Kapkodtam a fejem, de a hétvégét megpróbáltuk. Pécsváradon még sosem voltam és Eszter se.

Az odaút gyors volt. Kicsit izgultam, hogy a tűzhely tényleg elfér-e, de Ő nem aggódott; majd kitalálunk valamit, mondta. Egy öreg, volt Tüzépes lomokkal teli kertjéből cipeltük ki a tűzhelyet és sikerült betuszkolni hátul a Ladába. Centiken múlott.

Most menjünk, és nézzük meg azt az angyalfreskót és a temetői kápolnát, mondta. Én repülni tudtam volna a megkönnyebbüléstől, persze mentünk. Ebédeltünk is egy malom étteremben, majd indulás vissza. Ugorjunk még be valahova, kérte. Grábócra akart menni, hát mentünk. Az erdő közepén egy  ortodox kolostor jéghideg forrással a kerítés kapujánál.

Kezdtünk lendületbe jönni. Nézzünk be Szekszárdra borért! Irány a Bodri pincészet. Este volt már, mire hazaértünk. Kivettük a tűzhelyet a kocsiból; ez nehezebb volt, mint berakni.

Álldogáltunk, mint amikor véget ér valami, de nincs kedvünk abbahagyni. Eszter kétkedve méregette a tűzhelyet.

-Fogsz te ezen tényleg csinálni valamit? – kérdezte.

Valóban sokat kellett javítgatni rajta, a lábító gyorsan eltört, a fújtató repedt volt, lassan tettem működőképessé.

Már az útért megérte, mindig el akartam arra menni. - Na szia - mondta, és beült az autóba.

Másnap már mint régész várt minket. Mutatta a mérni valót, és ment ellenőrizni az embereket. Újra hétköznap volt.

 

Szolnoki Tamás

 

Kovács Eszterrel a Belvárosi Plébániatemplom feltárása kapcsán kerültem szorosabb kapcsolatba, ahol ő a feltárás vezetője volt, én pedig a régésztechnikus. Ez a munkakapcsolat nem szakadt meg később sem, hiszen más feladataim mellett is számíthatott a munkámra.

Noha nem tapasztalatlan újoncként érkeztem, mégis a kezdetektől fogva tanultam és tanultam tőle. Lehet, hogy amiatt is, mert Eszterben volt egyfajta pedagógiai hajlam, ami bármikor a felszínre törhetett, bármilyen helyzetben.

Ennél jobban csak a régészeti munka hozta lázba, és legfőképpen szeretett Belvárosi Temploma. Kisebb-nagyobb megszakításokkal a felújított épület átadásáig felügyelte a folyó munkákat. Őszinte lelkesedéssel, kíváncsisággal fordult az újdonságok felé, amit az ásó kifordított. A legkisebb barokk kori kegyérméktől kezdve a török kori alapfalba épített gótikus faragott töredékekig minden érdekelte. Ha a reggelek nehezen is indultak, és nap végére el is fáradt, napközben mégis teljes odaadással, megalkuvás nélkül végezte munkáját, ahogy azt lelkiismerete diktálta.

Más elfoglaltságai miatt sajnálta az időt, ha interjúról vagy tévéfelvételről volt szó. Szakmai tudása, tapasztalata, kommunikációs képessége mégis adott volt, és ha igent mondott a felkérésre, akkor elképesztő ívű bemutatásokat tudott tartani. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy nem egyszer hallgathattam végig a Templom történetét, pincétől a padlásig.

Ez a munka is, akárcsak a többi, jó hangulatban telt vele. Megtisztelt engem bizalmával, amellyel, úgy hiszem, sosem éltem vissza. Szívből mondhatom, hogy hálás vagyok érte, hogy vele dolgozhattam.