Darvasi László - Állj meg, világ! 

 

S ha most a magyar irodalom szolid képviselőjeként csak annyit igyekszem számba venni, hogy mi mindent tanulhattunk a gyerektől, mi írók és olvasók, művészek és mindenféle rangú és rendű befogadók, akkor meghökkentően nagy, lebilincselően tágas világra láthatunk.

 

Gyerektől tanultuk meg az irigységet és a szorongást, lásd a Kincskereső kisködmön Gergőjét és az ő körtemuzsikáját.

Gyerek révén tanultuk meg a kiszolgáltatottságot, lásd Nyilas Misit,

kislánytól a gyalázatot, lásd Árvácskát,

egy Nemecsek Ernő nevű gyerekembertől tudhattuk meg, mi a hősiesség,

Ábeltől a talpraesettség természetét tanultuk,

Bendegúztól a csintalanságot,

Vitay Georginától, hogy mi a szerelem, a történelem, vagy a barátság,

a Wittmann fiúktól a bűnbeesés kéjes gyönyörét,

Lócitól a világi perspektívát,

Karinthy fiatalemberétől a konformizmus árulását,

egy Köves Gyuri nevű kamaszfiútól pedig azt, micsoda dolog Auschwitz.

 

Mi a gyerek titka?, kérdezem kissé talán bombasztikusan. Talán annyi, hogy azt hisszük, lesz. Pedig ő már van. A gyerek éppúgy teljesség, egész, északfok, idegenség, akár a prófétikus költő vagy az akármilyen másik, felnőtt, csodavárásokon túli ember. Magam gyakorló szülőként és elhivatott meseíróként arra jöttem rá - miközben ezen a kisbeszéden gondolkodtam -, hogy a gyerekkel való létezésnek van egy kitüntetett jellegzetessége, mégpedig az, hogy megszokhatatlan. Mondom, megszokhatatlan. A gyerek mindig más, nem érvényes, ellenkezés, izgalom, csoda. Rendszeresen jelenek meg gyerekek előtt, rendszeresen tartok nekik kisfényű, de lelkesedéssel teli meseórákat, afféle rendhagyó irodalmi foglalkozásokat - s amíg a felnőttekkel való hasonló alkalmakat már gyakran unom vagy éppenséggel nem érzek kíváncsiságot az események alakulását illetően - egy gyerekfoglalkozás előtt -, s történhet az egy szerényebb iskolában - Farkaslyukon például, egy jónevű belvárosi tanodában vagy Sepsiszentgyörgyön, és hiába van a dologban harminc éves tapasztalatom lassan - mindig lámpalázas leszek. A gyerek mellett mindig nyugtalanság fog el, mintha ugyan érvényes és megdönthetetlen bizonyságot kellene adnom arról, hogy az élet, s a róla való mesélés csodás érdemesség.

 

Gyerekség, legyint a felnőtt, amivel azt mondja, hogy nem lényeges. Hogy kicsinység, apróság, jelentéktelenség. gyermeket festeni, ugyan. Ugyan? Hiszen a gyermek melletti lét mindig arra ösztönöz bennünket, hogy általa mindig ébernek kell lenni. Vele mindig munkál bennünk az óvás és a féltés ösztöne. Hogy a gyermek mellett tudni kell. Mondhatjuk-e neki, a szabályokat, a rendet, a kötelességek nyűgeit tanuló kisembernek, hogy nem tudom. Én sem tudom, gyermekem. Mondhatjuk-e, hogy bár fölnőttünk, hogy szaporodik bennünk az idegen anyag, de nem értjük, nem tudjuk fölfogni, nem látjuk át, hogy mi is félünk a változástól, a folyamatos alakulástól?!

 

Úgy öt éve költöztem oda, ahol most lakom. Sokat sétáltam, nézelődtem, lassan kiismertem a környéket, de a két koldusgyerekkel már az első napokban összefutottam. Tényleg olyan igazi, hamvas gyerekek voltak. De már koldultak, halk, alázatos hangon, tört fényű tekintettel. Nem jártak iskolába, a bolt előtt álldogáltak, az utcán kószáltak, ki voltak tanítva. Előttem öregedtek meg. Előttem keseredett meg az arcuk, fásult meg a tekintetük. Előttem fogyott el belőlük a gyerek. Igazi, több fölvonásos, bár nem látványos tragédia volt.  
 

Soha nem feledem, mit mesélt egyszer egy barátom a kislányáról, a kicsi, szőke Kingáról, akit egyszer az ablakban ülve talált, ott bámészkodott a copfos aprólény kikerekedett szemmel, megdöbbenve bámulta a világi forgatagot, hitetlenkedett, zavarban volt, talán még föl is volt háborodva, mert egyszerre csak azt mondta halkan, de súlyosan, hogy

de apa, mondd, miért nem maradhat a világ egy kicsit ugyanúgy?!

Amikor mi visszavágyunk a gyerekkorba, amikor újra és újra gyereknek képzeljük, gondoljuk, festjük és írjuk magunkat, ezt is akarjuk. Álljon meg kicsit az idő, függesztődjék föl a világ folyása és akaratossága, ne legyen más a mese. Ne változzon a mese.

De hát a mese változik.

Ez a kiállítás arról szól, hogy történjék bármilyen változás, valami mindig ugyanaz maradhat. Ez a valami pedig a gyerek. Hogy nem vesztegetjük, nem veszítjük, nem kótyavetyéljük el, hanem velünk marad. Bennünk. És megnyugvással tölthet el bennünket az, ami máskülönben megszokhatatlan.

 

 < Vissza