Barátok a bajban …

Lengyel menekültek Magyarországon, 1939–1944

 

1939. szeptember elsején reggel 5 óra 40 perckor a német hadsereg a német-lengyel határ teljes hosszában támadásba lendült, megszegve az 1934-ben kötött lengyel-német megnemtámadási szerződést. A német hadsereg kihasználva számbeli, technikai és felvonulási előnyét, a lengyel főváros felé tört előre. A lengyel hadsereg a német túlerővel szemben az ország belső területei felé hátrált, súlyos veszteségeket okozva az ellenségnek. A németek azonban így is hamarosan elérték a Visztulát, a lengyel kormány és a köztársasági elnök szeptember 17-én Romániába menekült. 1939. szeptember 17-én a német-szovjet titkos szerződés értelmében a szovjet hadsereg átlépte a lengyel-szovjet határvonalat, s megkezdte Kelet-Lengyelország birtokbavételét.

 

 

1939 tavaszától, a lengyel-német államközi kapcsolatok romlásának idején,  a magyar kormány tudatosan nem kívánt bekapcsolódni egy háborús konfliktusba, sőt a maga szerény eszközeivel közvetíteni akart a két állam között. Sőt a háború kirobbanása után is elutasították a német javaslatokat: bizonyos vasútvonalak átengedése „fejében” a Felvidék (A mai Szlovákia) egy részét visszacsatolták volna Magyarországhoz. A háborús eseményeket látva a Teleki-kormány felkészült a lengyelek fogadására, bár még nem tudta megbecsülni létszámukat. A kormány kinyilvánította, hogy a nemzetközi szerződésekben foglalt jogszabályoknak megfelelően jár el a katonai és polgári menekültekkel szemben, s nem adja ki őket Németországnak.

 

A lengyel menekültügyet a magyar törvényekbe becikkelyezett 1936. évi XXX. törvény szerint intézték, így a menekült katonákról a Honvédelmi-, a polgári személyekről a Belügyminisztérium gondoskodott, egyben kérték a nemzetközi segélyező és emberbaráti szervezetek (pld. Nemzetközi Vöröskereszt) segítségét. A lengyelek ügye a Belügyminisztérium apparátusán belül a Külföldieket Ellenőrző Központi Hivatal és a IX. Szociális és segélyezési osztály feladata lett. Ez utóbbi élére dr. Antall József miniszteri tanácsost állították kormánybiztosi minőségben. Ő segítséget nyújtott a lengyel Honi Hadsereg illegális magyarországi bázisának működtetéséhez is, segítette a lengyel katonák nyugatra szökését. E tevékenysége miatt a Magyarországot megszállása után a Gestapo Antall Józsefet 1944. március 19-e után letartoztatta, csak Horthy kormányzó követelésére engedték – többedmagával együtt – szabadon 1944 szeptemberében

 

A második világháború ideje alatt magyar földön közel 100-140 ezer lengyel fordult meg, 1939 őszén mintegy 70-90 ezer lengyel katona és polgári személy lépett magyar területre. Többségük 1940 tavaszáig távozott, a világháború végéig mintegy 30 ezer katonai és polgári személy maradt Magyarországon. A lengyelek ugyanis hivatalosan a vereség után sem tették le a fegyvert. A lengyel kormány és katonai főparancsnokság és hadsereg francia földön újjáalakult, s a lengyel politikai élet számos kiválósága és a katonai vezetés több parancsnoka – különböző utakon, főleg Magyarországon keresztül – Franciaországba menekült.

 

Az új kormány és hadsereg főparancsnokság Párizs közelében, majd Franciaország német megszállása után Londonban működött. A lengyel haderő ekkor már a Brit Nemzetközösség Katonai Főparancsnoksága alá került, és mint szövetséges, részt vettek a Közép-és Közel-Keleten, elsősorban Szíriában, Irakban, Egyiptomban, Líbiában, Tuniszban folyó harcokban, ott voltak a szicíliai és dél-itáliai, valamint a normandiai átkelésnél, Franciaország felszabadításánál és a németországi hadműveletekben is. 

 

     

 

Ezalatt hazánkban – túllépve a nemzetközi szerződések nyújtotta jogi kereteket – a lengyel menekültügy szociális kérdés lett, hiszen a tényleges anyagi gondoskodáson túl biztosították a menekülteknek az érdekvédelem, a kulturális tevékenység, a sajtó- és tájékoztatás, az iskolázás, a betegellátás, stb. jogait is. A háború folyamán nagy számban érkeztek Magyarországra lengyelországi zsidók is, akiket a magyar hatóságok hallgatólagos beleegyezésével a lengyel szervezetek katolikus lengyel papírokkal láttak el, s ezek után a többi lengyel emigránshoz hasonló bánásmódban részesültek.

 

Hazánkban a menekülteknek érkező segítség elosztását a Magyar-Lengyel Menekültügyi Bizottság, koordinálta amely végső soron a magyar, a külföldi, a Vöröskeresztes, az amerikai, angol és más nemzetközi anyagi és pénzügyi segítség szétosztásáról döntött, egyetértve a Belügy- és Hadügyminisztérium szándékaival. A lengyel menekültügy intézésébe bekapcsolódtak a legálisan működő lengyel emigrációs szervezetek, amelyek közül a legfontosabb szerepet a Lengyel Polgári Bizottság játszott. Ez a szervezet intézte a lengyel emigráció belső ügyeit, a katonai és polgári menekültek körében a szociális, a kulturális, az oktatási, az egészségügyi, a sajtó és a könyvkiadási ügyeket, egyben összekötő szerepet töltött be az emigráció és a magyar hatóságok között. Vezetője Henryk Slawik, lengyel szocialista képviselő, katowicei újságíró és lapszerkesztő volt. Slawik 1944. március 19-e, Magyarország német megszállása után illegalitásba vonult, de a Gestapo csellel elfogta és 1944 augusztusában Mauthausenbe kivégezték.

 

 

A legálisan működő lengyel szervezetek között szerepelt a Lengyel Lelkészi Hivatal, amelynek szervezetéhez vagy száz lengyel pap és szerzetes tartozott. Vezetőjük Wilk-Witoslawski ferences szerzetes, akinek irányítása alatt a magyar földön tartózkodó lengyel papság bekapcsolódott – a lelki gondozás mellett – az oktatásügybe, a szegénygondozásba, az ifjúsági munkába, valamint a titkos katonai ellenállásba. Részt vettek a futárszolgálatba, sokukat a németek később – Magyarország német megszállása után - Mauthausenbe hurcolták.

 

A lengyel menekültek ingyenes orvosi ellátásban, súlyosabb betegség esetén kórházi ápolásban részesültek.   Az első felmérés szerint magyar földön, 1939 őszén közel félezer lengyel orvos tartózkodott, végül a Lengyel Orvosok Csoportjába száz orvos lépett be. 1940 nyarán az összes lengyel menekült orvosi ellátását a Lengyel Orvosok Csoportjára bízták, minden táborban rendelő és betegszoba, Győrben 140 ágyas lengyel kórház működött. Az orvoscsoport vezetőjét, Jan Kołłątaj-Srzednicki orvostábornokot a megszálló német katonák 1944 március 19-én meggyilkolták.

 

 

A lengyel polgári menekültek jelentős részét a gyermekek és iskolaköteles fiatalok alkották, akik részére már 1939 októberétől – a polgári és katonai táborokban – oktatást szerveztek.. A második világháború alatt magyar földön mintegy 35 lengyel elemi iskola működött, többségük az itt-tartózkodás első éve után megszűnt, hiszen a tanulók szüleikkel együtt távoztak, vagy nagyobb helyiségek lengyel iskoláiba kerültek.

A lengyel menekült oktatásügy legnagyobb iskolája a balatonboglári lengyel gimnázium volt, amely a korabeli Európa egyetlen lengyel nyelvű és tanrendű gimnáziuma volt.

 

A magyar földre érkezett lengyel egyetemisták egyéni kérelemmel kerülhettek magyar felsőoktatási tanintézetekbe, mintegy félezer lengyel ifjú nálunk szerezte képesítését vagy itt kezdte el egyetemi tanulmányait.

A magyarországi lengyel oktatásügy külön fejezete a zsidó vallású lengyel fiatalok iskolahálózata. Az árvák és egyedülálló gyerekek számára Vácon szervezték meg a Lengyel Tiszti Árvák Otthonát, ahol 4-16 éves gyerekeket helyeztek el. A fenntartást a Belügy Minisztérium és a lengyel intézmények vállalták, viszont a külvilág számára elfedték az intézet „lényegét”, a magyar elhárítás és a rendőrség csak a német megszállás után értesültek az árvaház igazi rendeltetéséről, de a kis lakókat sikerült megmenteni az elhurcolástól.

 

< Vissza